Átmenet

Mindig csak vártam. Nem is tudom mire, talán valami ócska csodára, mint a filmekben. Hogy majd, úgy is jössz, mert az nem lehet, hogy én ennyire szeretlek és neked az nem jó. És te nem szeretsz. Aztán végül is mindig jöttél. Kezdődött minden elölről. Vagy folytatódott, nem is tudom. Lassan vesztünk el az érzések sűrű, szirupos ködjében, de nem számított, mert egyre csak egy emlék felé loholtunk. Persze, sosem beszéltünk róla, de tudtuk, a végzet csendes. Fájdalmas. Az lesz, ha eljön az idő. De valahányszor ott volt az alkalom, mi gőgösen gomboltuk le egymásról a kételyeket és kétségbeesést. Még a téli fagyban is negédes reményt leheltük egymás arcára, és, ha valami mesében lennénk, ahol nem fájna így, biztos újra és újra megtenném. De ez az érzés már túl beteg. Mérgezett. Megcsonkított érzéseket hány a falra. Most újra itt ülsz mellettem. A mozivászon megfeszül és kialszanak a fények. Most újra végig nézzük miként is voltunk. Semmi különös. Hallgatunk, de örülünk, hogy kezdik.. By: medodora