Átmenet

Mindig csak vártam. Nem is tudom mire, talán valami ócska csodára, mint a filmekben. Hogy majd, úgy is jössz, mert az nem lehet, hogy én ennyire szeretlek és neked az nem jó. És te nem szeretsz. Aztán végül is mindig jöttél. Kezdődött minden elölről. Vagy folytatódott, nem is tudom. Lassan vesztünk el az érzések sűrű, szirupos ködjében, de nem számított, mert egyre csak egy emlék felé loholtunk. Persze, sosem beszéltünk róla, de tudtuk, a végzet csendes. Fájdalmas. Az lesz, ha eljön az idő. De valahányszor ott volt az alkalom, mi gőgösen gomboltuk le egymásról a kételyeket és kétségbeesést. Még a téli fagyban is negédes reményt leheltük egymás arcára, és, ha valami mesében lennénk, ahol nem fájna így, biztos újra és újra megtenném. De ez az érzés már túl beteg. Mérgezett. Megcsonkított érzéseket hány a falra. Most újra itt ülsz mellettem. A mozivászon megfeszül és kialszanak a fények. Most újra végig nézzük miként is voltunk. Semmi különös. Hallgatunk, de örülünk, hogy kezdik.. By: medodora

Férfi a széken

A háttér egészen szétmaszatolt. Felismerhetetlenül szétkent színek vannak az erezett falra hányva. Kopottak, mint mikor a falevelek a földre rogyva, lassú szenvedéssel meghalnak. Középen egy szék. Egy férfi ül rajta. Nem látom túl élesen. Közelebb lépek. Lábával hevesen dobol a megkopott parkettán. Középkorú, azt hiszem. Kábé egyhetvennyolc lehet, bár így ülve elég nehéz megállapítani. Igazán karakán. Vállai szélesek, karjai valódi biztonságot nyújtó menedéknek tűnnek. Arca kicsit sápadt, halvány. Látszik, hogy kissé megfáradt a tekintete, emlékekről tanúskodik, melyek félig lefoszlottak már. Ráncai még nem látszódnak, borostája esztétikusan eltakarja. Most kényesen megvakarja dúsan benőtt arcát. Rég volt az az idő, mikor orrát az arcszesz szaga csapta meg, és kissé kábultan csavarta vissza a kupakot az üvegre. Dús hajkoronájáról már csak a megfakult képek árulkodnak. Előszeretettel mutogatja őket, és élesen bizonygatja, hogy, már pedig az bizony ő. Jóképű volt. Biztosan beleszerettem volna. De hát ki ne szeretne bele egy ilyen férfiba. Talán még most is. Csak borotválkozna meg. A szemei szélén ráncok bújtak meg. Azt mondja, sokat nevetett. Világéletében sokat nevetett. Jóhumorú. Sokszor járta a kocsmákat a barátaival. Sok barátja volt. Mindig is. Bor, pálinka, jókedv. Ebben sosem volt hiány. Olyankor mindig az élet igazságtalanságaitól megmérgezve, fanyar mosollyal arcukon tárgyaltak különböző filozófiai kérdésekről. Pityókás hangulatban igazi filozófus bőrébe volt képes bújni, és mindenkit képes volt lenyűgözni bölcsességével. Néha elfogta a düh és a harag. Olyankor önmagából kikelve őrjöngeni kezdett. A többiek tudták, ilyenkor hagyni kell. Majd elmúlik. És tovább diskuráltak, mintha mi sem történt volna. Néhány magányos csütörtöki délután, mikor a félhomály párás teste vetült a csöndfehér kanapéra, eszébe jutott a gyermekkora. Büszke volt rá. Azt mondja, élesen emlékszik, mikor az apja levitte a tóhoz. Először. Olyan izgatott volt, hogy a gyomra maréknyira szűkült össze. Lelkesen kapták elő a pecabotot és csak nézték némán a tó vizét. Erre örökre emlékezni fog. Aztán, majd egyszer ő is elviszi a fiát ahhoz a tóhoz, és felsóhajt. Ezt akarta, mindig is ezt akarta. És majd hátradől, mint aki jól végezte dolgát, aztán arra gondol, hogy mindene megvan, amit az élettől csak kaphatott. Aztán majd elborítja az elégedettség érzése. – Most kinézek az ablakon, már sötétedik. Nem gondoltam, hogy ilyen hosszúra nyúlik ez a dolog. Még a cipőm sem vetettem le. De maradok, nem bánod? Sok barátja volt, még is a magány fojtogatta nap, mint nap. Persze, megpróbált róla nem tudomást venni. Erős férfi, gondolta. Az erős férfiaknak pedig nincs szükségük senkire. Utálta az érzelmeit. Olyannyira, hogy legszívesebben papírgalacsinra formázta volna őket és kidobta volna a kukába. De nem tehette. Persze, jómódú és jóképű férfi módjára, összeakadt jó néhány nővel. Sokszor mámoros állapotban és szexuális vágytól ittasan vitt fel a lakására nőket. Most mit csodálkozol? Az elébb mondta én pedig hiszek neki. Mindig, miután megtörtént az a bizonyos dolog, elővette az ágy mellett lévő, tömör, fenyőből készült kisszekrényéből a megtépázott cigarettás dobozt és rágyújtott. Ezt kimondottan csak ezekre az alkalmakra tartogatta. Lassan fújta ki a füstöt, és már a holnapon elmélkedett. Igen, el kell mennem a tisztítóba meg a póstára. Feladom a csekket, majd. . . mindeközben ügyet sem vetett a mellette fekvő nőről, akivel még 5 perce oly hevesen egymás testébe kapaszkodtak. Sosem érdekelte mi történik azután. Félig magára húzta a takarót, a fal felé fordult és még a gondolattól és rosszul lett, ha arra gondolt, az ismeretlen nő hajnalban majd félve átöleli. Persze, voltak más nők is. Akik azért többet jelentettek neki, de talán még így sem eleget. Aztán megjelent Ő. Igen. Ő annyira más volt, mint a többi, hogy szinte mégis ugyanolyannak bizonyult. Itt most kicsit megállt. Szünetet tartott. Tekintetét a padlóra szegezte, nem szólt. Azt mondta, most szívesebben beszélne inkább a biztosításokról meg a törlesztőrészletek előnyeiről és hátrányairól – merthogy igazából ezt csinálta, és értett is hozzá. Mondjuk a zenéléshez is értett csak abból manapság nem lehet megélni. Megmutatta tenyerét. Ujjbegyein látszott a gitár kemény húrjainak nyoma, de már ügyet sem vetett rá. Sokszor kapta elő a gitárját. Olyankor nem gondolt semmire, csak játszott. Dallam dallamot szült a fejében és vérén keresztül átáramlott ujjaiba. Megígérte, hogy majd nekem is játszik valamit. Egyszer. Viszont most érezte, hogy eljött az életében az a pillanat, mikor nem tagadhatja meg tovább az érzéseket és múltját. Szóval Ő másabb volt – folytatta. Vele igazán otthon tudta magát érezni. Legszívesebben gyűjtögettek. Mindent. Faleveleket, a szitakötők szárnyait, kavicsokat, közben pedig az élet múlásáról, Proust-ról meg Nietzsche-ről beszélgettek, néha szinte már gyermeki áhítattal. Aztán egymásra pillantottak, elmosolyodtak és a férfi szorosan magához ölelte őt. Sosem beszélgettek örök szerelemről. Feleslegesnek érezték, mégis mindketten tudták, hogy bármi is történjék velük, mindörökre az első helyet foglalják majd el egymás szívében. Nem voltak szomorúak sosem, egy percig nem voltak azok. És búcsú sem volt. Egy nap nem jött többé a nő, a férfi pedig nem beszélt róla. Soha többet. Néha maga is elgondolkodott azon, hogy álom volt-e, vagy valóság. Most végre felállt a székről, és megigazította ingjét, ami görnyedt tartása miatt kissé gyűrött és megviselt lett. Ismét megvakarta borostától viszkető arcát és egészen közel jött hozzám. - Van egy üveg vörös borom. Egy pillanat. Bólintottam. A régi időkre gondoltam, mikor a csupasz gangon, hajnalban egy bor társaságában élünk egymásban. Néztük az ébredező várost és az összegyűjtött szitakötő- szárnyakat számoltuk büszkén, és mezítlen talpunkon éreztünk a reggeli harmatot. by: fidorka

gipsz égbolt

"tudod, édes vagy hogy mindig megmentesz. hogy félévente jelensz meg, nem is az én életem része vagy, de mégis. hogy még csak a nevem tudtad, de már akkor fogtad a kezem. soha nem árultuk el senkinek, hogy a sötétben köröket rajzoltál a tenyerembe. egymásra vigyázunk, néha valóban ezt képzelem. hogy hajnal volt, és én meg a laptopoddal az ölemben ültem a földön, te meg leültél mellém a hűtő elé. akarok valami nyomot rólad, ami túlmutat azon, akiként számontartalak a szívemben. te vagy az én csöndem. és a legrosszabb napjaimon valami boldogság illat. nem az én boldogságom vagy, de tudtodon kívül mindig azzá is válsz. aztán csak a cipőnket néztük az asztal alatt, meg hogy a survive nem miattad szólt, de azért a the moog, az csak a miénk. és hogy álltunk a pultnál, és öt forintosokból kértük ki az este utolsó felesét. és veled szívtam el azt a cigit. most meg leszállsz a buszról, és a lelkemben éppen csak valami sorvadt pokol dúl. megérkezel a világomba, ahová soha nem is képzeltelek. és rám nézel, és üzengetünk egymásnak a lelkünkkel. és most végre megint olyan voltál, mint régen. nem voltál szomorú. egy napig nem voltunk azok."

Doboz

Omlós mosolyok, tüdőbe szorult levegő. Nevetés, átkozott nevetés. Mint mikor olcsó boldogságot próbálsz belőlem harapni, szinte elmerülsz a húsomban. Talán éppen pont ezt szeretted bennem. Görcsösek és fehérek az ujjaim, már- már álommá növesztelek. Ilyenkor minden izom megpihen, lomhán…
Itt bent, a mi világunk egy pici szoba, amelyet őrülettel és citromízű félelemmel mázoltunk ki. Itt mindig azok tudtunk lenni, akik soha nem leszünk másokkal.
Aztán csend. Csak egymásra néztünk tétován és összeszorított fogakkal dobozokba raktuk a vágyakat. Most minden üres, már csak a padlóba karcolt MI vagyunk… by: fidorka

' ..szeretem azt a nőt, aki melletted lettem.'

Élném szebbé magam



...belőled.

Kosztolányi Dezső

De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a kincset a mélyen,
a kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
a kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.

...jóéjt.