"Örökké nem fog menni,
örökké én se bírom..."

!

"Valahol ott tértem magamhoz, hogy beszélsz hozzám. És aztán megint eltűntem. Hogy most ez a valóság? Vagy a bőröm alatt mászkáló bogaraknak kellene hinnem? És beszélünk. Talán most éreztem először azt, hogy végre elég gyengének találsz ahhoz, hogy megsajnálj. Hogy végre érted a szemem mélységéből, azt hogy nekem ez fáj. És aztán csend. És kiszakadás. Menekülés. Visszaesés. Egyszer megöljük egymást biztosan. De előtte még szeretlek."

"Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál a szívemhez
és magadról megfeledkeztél."

Emlék-kép(p)

Milyen különös, hogy az ember mennyire görcsösen képes ragaszkodni valamihez.
Tárgyakhoz, mondjuk egy rongyra mosott pólóhoz, amin ráadásul szemmel láthatóan nyomot ütött az idő vasfoga. Esetleg egy kődarabhoz, amit a nehéz időkben a markában szorongat, s fogait is összeszorítja, annyira erősen bízik annak a nyomorultnak a "varázserejében". Vagy mondjuk egy dalhoz. Igen, egy dalhoz. Újra felsebzi a fájdalomtól bugyborékoló szívet, de kit érdekel. Olyan csodás ez a kín.
Egy bútordarabhoz, amin régen valaki kacagva, mókázva járt- kelt, feküdt, ugrált, rágott vagy épp rajzolt. Csigát. Virágot. Színeset. Napocskát. Mosolygott. A Nap is.
Egy illathoz. Mikor sétál az utcán, s egyszercsak megcsapja orrát az az ismerős illat. Milyen mélyet szippant bele. Lehet, még a szemét is becsukja, olyannyira megfeledkezik magáról.
Egy helyhez. Egy padhoz, egy tájhoz. Mintha a régi dolgok újra életre kelnének. Az a méh pont ugyanúgy röpült el előtte, mint akkor. Az a szellő pont ugyanolyan lágyan lépkedett az arcán. Félelmetes.
Aztán elmúlik a pillanat.
De majd egy váratlan pillanatban újra visszatér. . .