Milyen különös, hogy az ember mennyire görcsösen képes ragaszkodni valamihez.
Tárgyakhoz, mondjuk egy rongyra mosott pólóhoz, amin ráadásul szemmel láthatóan nyomot ütött az idő vasfoga. Esetleg egy kődarabhoz, amit a nehéz időkben a markában szorongat, s fogait is összeszorítja, annyira erősen bízik annak a nyomorultnak a "varázserejében". Vagy mondjuk egy dalhoz. Igen, egy dalhoz. Újra felsebzi a fájdalomtól bugyborékoló szívet, de kit érdekel. Olyan csodás ez a kín.
Egy bútordarabhoz, amin régen valaki kacagva, mókázva járt- kelt, feküdt, ugrált, rágott vagy épp rajzolt. Csigát. Virágot. Színeset. Napocskát. Mosolygott. A Nap is.
Egy illathoz. Mikor sétál az utcán, s egyszercsak megcsapja orrát az az ismerős illat. Milyen mélyet szippant bele. Lehet, még a szemét is becsukja, olyannyira megfeledkezik magáról.
Egy helyhez. Egy padhoz, egy tájhoz. Mintha a régi dolgok újra életre kelnének. Az a méh pont ugyanúgy röpült el előtte, mint akkor. Az a szellő pont ugyanolyan lágyan lépkedett az arcán. Félelmetes.
Aztán elmúlik a pillanat.
De majd egy váratlan pillanatban újra visszatér. . .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése