"Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében. Nem bonthatjuk fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és bosszantó. Egyetlen kérdés létezik csak: Úgy, ahogy van és ha ilyen marad, kell-e nekem?"

Hiány.

Egyáltalán, mi az, hogy hiányzik. Hogy hiányzik valaki? Honnan tudod? Talán ez is emberfüggő, mint sok más dolog. Van, aki észre sem veszi, hogy nem teljes az élete anélkül a bizonyos ember nélkül. Csak ücsörög egy unott csütörtök délután, és rájön, hogy nem teljes. Belenéz a tükörbe, és látja, hogy megvan mindene, de mégsem teljes. Talán ekkor rájön, hogy egy személy okozza a nemteljesség érzését. Talán nem.
Van, aki megpillant egy tárgyat, belép egy szobába, és maga előtt látja Őt. Ahogy évekkel vagy hónapokkal ezelőtt Ő is itt volt. Ahogy hozzáért. Megérintette. Felharsan egy kacaj, olyan igazi, húsbamaró. A hangja. A lába. A szemei. Legfőképp a tekintete. Az hiányzik. Egy ölelés.
Van, aki pedig minden nap Vele ébred. Gondolataiban beszél hozzá. Elképzeli, mit mondana neki. Alig várja, hogy a gondolatok kimondott szavakká szülessenek. De ez lehetetlen. Mert nincs ott.
Hiányzik.

Megint elkezdtem Márait olvasni.
Persze, most nem annyira mohón. Inkább olyan nyugodtan.
Mindig csak egy kicsit.
Istenemre mondom,
ha hamarabb születek, férjül veszem.
Biztos Ő is ezt szerette volna.

"“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …" (Márai Sándor - Az igazi)

emlék - féle.

Volt egy nagy méretű pólója.
Hozzám képest, nekem nagy.
Emlékszem.
Szürke, kissé kopottas.
Mikor felvettem, a vállai büszkén lelógtak.
Térdig ért.
Az illatát mindig magán viselte.
Szerettem azt a pólót.
Hiányzik.

Alma

Az alma most a szekrényről a földre esett.
Csomagold össze a dolgaid, és mehetsz.
A hátával az ajtónak támaszkodott
s közben szemeivel kiabálta:
Az Istenért, kérlek, ne!
De én tudtam, hogy ebből már elegem van;
felálltam,
felemeltem az almát,
poros volt, és még szinte zöld,
letettem az asztalra.
Nem hagyta abba a kérlelést, egészen az asztalhoz jött,
sírt.
Rámnézett, megtörölte az almát,
sírt.
Amikor mondtam neki: Tedd le azt az almát, és menj!
Az események felgyorsultak, ahogy sejtettem.
Az meg nem számít, hogy más sorrendbe.
Kinyitotta az ajtót.
Odaszaladtam, s azt mondtam: Maradj!
De ő összecsomagolta a dolgait, és elment.
Az alma a szekrényről a földre esett.

Varró Dániel - Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod, szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megynyugszol, akkor veszted el.

Várakozás.

Eszembe jutott, hogy egy évvel ezelőtt pont ennyire padlón volt a lelkem. Ráadásul várt az ismerletlen, ott Győrött. Új emberek, új környezet. Új ágy. Tartok az új ágyaktól. Most annyi a külnbség, hogy végre látom azokat az eszveszett, bolondfejű emberlényeket, akiket a barátaimnak nevezek. Új vízicsaták, éneklések, Kunsági-s bulik, fulladásos halálba nyúló nevetések. Ideveletek. Hurrá!