Emlék-kép(p)

Milyen különös, hogy az ember mennyire görcsösen képes ragaszkodni valamihez.
Tárgyakhoz, mondjuk egy rongyra mosott pólóhoz, amin ráadásul szemmel láthatóan nyomot ütött az idő vasfoga. Esetleg egy kődarabhoz, amit a nehéz időkben a markában szorongat, s fogait is összeszorítja, annyira erősen bízik annak a nyomorultnak a "varázserejében". Vagy mondjuk egy dalhoz. Igen, egy dalhoz. Újra felsebzi a fájdalomtól bugyborékoló szívet, de kit érdekel. Olyan csodás ez a kín.
Egy bútordarabhoz, amin régen valaki kacagva, mókázva járt- kelt, feküdt, ugrált, rágott vagy épp rajzolt. Csigát. Virágot. Színeset. Napocskát. Mosolygott. A Nap is.
Egy illathoz. Mikor sétál az utcán, s egyszercsak megcsapja orrát az az ismerős illat. Milyen mélyet szippant bele. Lehet, még a szemét is becsukja, olyannyira megfeledkezik magáról.
Egy helyhez. Egy padhoz, egy tájhoz. Mintha a régi dolgok újra életre kelnének. Az a méh pont ugyanúgy röpült el előtte, mint akkor. Az a szellő pont ugyanolyan lágyan lépkedett az arcán. Félelmetes.
Aztán elmúlik a pillanat.
De majd egy váratlan pillanatban újra visszatér. . .

"S mikor már nagyon
nem bírom nélküled
felveszem elárvult kesztyűdet
és csüggő szárnyaiba
ujjaid nyomába
préselem egy ölelésre
nyirkos kezem."

Furcsa. A hangja még mindig a fülemben van.
A nevetése. Olyan jól esett.
Abban a pár másodpercben úgy éreztem,
minden a régi, minden a helyén van.
Már majdnem boldog voltam.
Majdnem.

"Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében. Nem bonthatjuk fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és bosszantó. Egyetlen kérdés létezik csak: Úgy, ahogy van és ha ilyen marad, kell-e nekem?"

Hiány.

Egyáltalán, mi az, hogy hiányzik. Hogy hiányzik valaki? Honnan tudod? Talán ez is emberfüggő, mint sok más dolog. Van, aki észre sem veszi, hogy nem teljes az élete anélkül a bizonyos ember nélkül. Csak ücsörög egy unott csütörtök délután, és rájön, hogy nem teljes. Belenéz a tükörbe, és látja, hogy megvan mindene, de mégsem teljes. Talán ekkor rájön, hogy egy személy okozza a nemteljesség érzését. Talán nem.
Van, aki megpillant egy tárgyat, belép egy szobába, és maga előtt látja Őt. Ahogy évekkel vagy hónapokkal ezelőtt Ő is itt volt. Ahogy hozzáért. Megérintette. Felharsan egy kacaj, olyan igazi, húsbamaró. A hangja. A lába. A szemei. Legfőképp a tekintete. Az hiányzik. Egy ölelés.
Van, aki pedig minden nap Vele ébred. Gondolataiban beszél hozzá. Elképzeli, mit mondana neki. Alig várja, hogy a gondolatok kimondott szavakká szülessenek. De ez lehetetlen. Mert nincs ott.
Hiányzik.

Megint elkezdtem Márait olvasni.
Persze, most nem annyira mohón. Inkább olyan nyugodtan.
Mindig csak egy kicsit.
Istenemre mondom,
ha hamarabb születek, férjül veszem.
Biztos Ő is ezt szerette volna.

"“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …" (Márai Sándor - Az igazi)