Márai Sándor - A sündisznó

Mikor Ede szerelmes lett Etelkába, mindent szeretett volna tudni, s mint ahogy a szerelmes nő tollakkal és virágokkal ékíti magát, Ede egyszerre menekülni kezdett a verbális műveltségből, s szenvedélyesen vágyott a valóság ismereteire.

- Mit tudsz a világról, a valóságról? - kérdezte gőgösen.

- Keveset - mondtam.

- Tudod-e - kérdezte -, mit eszik a sündisznó?

- Falevelet - mondtam.

- Nem! - kiáltotta hivalkodva. - A sündisznó rovarokat eszik. Etelkától tudom.

Akkor megértettem, hogy szerelmes.

Pilinszky János - Négysoros

"Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet."

Ha emlékezetem nem csal, negyedikben tanultunk Pilinszkyről. Azóta imádom ezt a versét. És milyen csodás is, hogy ahány ember van, annyiképp értelmezhető, és mindenki mást talál meg benne. Imádom.

Cím nélkül

Tompa némaság lappangott a csöndfehér szobában. Szinte hallani lehetett a kimondatlan gondolatok kétségbeesett sikolyát. Talán egy bogár koccant az ablakon. Az utca tétova, darázsderekú homálya áradt be a szellőtől fellebbenő függöny alatt.
A nyikorgó parketta jelezte lassú lépteit. Olyan kelekótyán, olyan egykedvűen botorkált. Könnyedén, csak a jelen ízét érezve szájában. Szemében mindeközben rejtelmes gondolatok cikáztak. Nem néztem rá, még is magam előtt láttam. Láttam, ahogy a pajkos tekintetével rám mered. Mosolygott a lelkem.
Ahogy egyre közeledett, éreztem illatát, majd lassan hátamon megfáradt leheletét. Lassan érintett. Finoman. Ilyenkor lelassul minden. Megszűnik. Megszűnik a lélek fájdalma. Csak a csoda marad. Neki. Nekem. Éreztem magamon újra tekintetét. Szinte a húsig hatolt. Beleremegtem.
Becsuktam a szemem és megfordultam. Arcáról mély nyugodtság áradt. Néztük egymást. Ekkor boldog voltam. A legboldogabb …

Varró Dániel - Boldogság

A tévéhez leültünk
megnézni azt a filmet,
miről a műsorújság
megírta, hogy nagyon sok
vér fog majd folyni benne,
és ennek mind a ketten
örültünk, mert szeretjük
a filmeket, amikben
nagyon sok vér folyik. Te
két fázós lábad akkor
pólóm alá bedugtad,
kis talpad ráhelyezted
kövér, meleg hasamra,
úgy néztük ezt a filmet,
pisztáciát is ettünk.
De gyorsan elfogyott, és
félóra múlva kábé
szép, szőkített fejecskéd
a mellkasomra tetted,
én kissé hátradőltem,
a vállad átkaroltam,
és elnyomott az álom.

Most arra ébredek fel,
hogy vége már a filmnek,
a farpofák sajognak,
jól elzsibbadt a lábam,
és el van gémberedve
a vállam is rohadtul,
fejem nem dönthetem meg,
nincsen mögötte támasz,
valami ócska pornót
sugároz a csatorna,
éjfél is régen elmúlt.
A távirányitóért
nyúlnék, de el nem érem,
van egy pohárnyi kólám,
miből kiment a szénsav,
de azt sem érem el, mert
te rajtam fekszel éppen,
szemed becsukva tartod,
a szád kinyitva félig,
meleg fuvallatocskák
szállnak nyakamra onnét.

Kívánhatnék-e többet?

Ölelés

Amikor először kinéztem az ablakon, már akkor rászegeződött a tekintetem. Onnan föntről igazán parányinak tűnt, olyan kis törékenynek. Aztán elmentem mellette. Először nem is nézett rám. Ült a betonfalon, összekuporodva, a lábai pedig lógtak. Meg sem közelítették a földet. Aztán felemelte a fejét. Az arcán ráncok kuporogtak, a szemeiben meg volt valami. Ha azok mesélni tudnának. . . Egy zacskót nyújtott felém a portékáiból, de én legszívesebben csak odamentem volna hozzá, és megöleltem volna. Remélem egyszer valaki tényleg megöleli. Remélem.

Csak most veszem észre, hogy az írásaim háromnegyed mennyi "boldogsággal" van átitatva. Várom, igazán várom, mikor csak a jó érzések tudatában alkotok valamit. Bármit.

Megadom, megadom...

Hirtelen csönd lett. Minden néma és lelketlen. A szív sem dobog oly szaporán, egyszerre ürességtől dagad, és levegő után kapkod. Óvatosan magához szorítja a féltve őrzött emlékeit és beléjük merül, bár tudja, pont ezek fojtogatják a legjobban. Bámulja őket meredten, hátha azok hirtelen életre kelnek. De nem mozdulnak, még csak nem is felelnek. Időről időre gyengébb lesz, s a régen bőszen dobogástól zakatoló aortapumpa elhalkul. . .magatehetetlenül ül maga előtt, s emlékezik. Kacajra, csókra, dalra, a sötét útra, amelytől eddig félt, de egy kéz megmutatta, mennyi csoda rejlik benne, az esti szuszogásra, utazásokra, tájakra, pillanatokra, a ráncokra, amiket az arc büszkén viselt nevetés közben. Most könnybe lábadt a szeme, s még a koppanást is lehet hallani a padlón. Egyedül van, mert lassan már a lélek is kialszik…