Tompa némaság lappangott a csöndfehér szobában. Szinte hallani lehetett a kimondatlan gondolatok kétségbeesett sikolyát. Talán egy bogár koccant az ablakon. Az utca tétova, darázsderekú homálya áradt be a szellőtől fellebbenő függöny alatt.
A nyikorgó parketta jelezte lassú lépteit. Olyan kelekótyán, olyan egykedvűen botorkált. Könnyedén, csak a jelen ízét érezve szájában. Szemében mindeközben rejtelmes gondolatok cikáztak. Nem néztem rá, még is magam előtt láttam. Láttam, ahogy a pajkos tekintetével rám mered. Mosolygott a lelkem.
Ahogy egyre közeledett, éreztem illatát, majd lassan hátamon megfáradt leheletét. Lassan érintett. Finoman. Ilyenkor lelassul minden. Megszűnik. Megszűnik a lélek fájdalma. Csak a csoda marad. Neki. Nekem. Éreztem magamon újra tekintetét. Szinte a húsig hatolt. Beleremegtem.
Becsuktam a szemem és megfordultam. Arcáról mély nyugodtság áradt. Néztük egymást. Ekkor boldog voltam. A legboldogabb …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése