Megadom, megadom...

Hirtelen csönd lett. Minden néma és lelketlen. A szív sem dobog oly szaporán, egyszerre ürességtől dagad, és levegő után kapkod. Óvatosan magához szorítja a féltve őrzött emlékeit és beléjük merül, bár tudja, pont ezek fojtogatják a legjobban. Bámulja őket meredten, hátha azok hirtelen életre kelnek. De nem mozdulnak, még csak nem is felelnek. Időről időre gyengébb lesz, s a régen bőszen dobogástól zakatoló aortapumpa elhalkul. . .magatehetetlenül ül maga előtt, s emlékezik. Kacajra, csókra, dalra, a sötét útra, amelytől eddig félt, de egy kéz megmutatta, mennyi csoda rejlik benne, az esti szuszogásra, utazásokra, tájakra, pillanatokra, a ráncokra, amiket az arc büszkén viselt nevetés közben. Most könnybe lábadt a szeme, s még a koppanást is lehet hallani a padlón. Egyedül van, mert lassan már a lélek is kialszik…