Kézfogás

Az ujjak most lágyan fonódnak össze. Nézd. A két tenyér, mintha tökéletesen egymásba illeszkedne. Megpihennek a másik puha medrében. Nyugtalanságuk e percben szertefoszlott teljesen.
Néhány ujj pajkosan játszadozni kezd, táncra hívva ezzel a másik kéz ujjait. Lassan – lassan egymásba feledkeznek, és fátyolos érintéssel köszöntik egymást. Hűvös szél fújdogál, de nem fáznak. Hűségesen egymásba kapaszkodnak, s onnan bámulják a nagyvilágot. Együtt.

Lassú, buja táncuk után apró könnyedséggel esnek ki egymás karjai közül. Lomha mozdulattal, kissé még mámorosan intenek egymásnak, s eltűnnek a messzeségben. . .

Poros emlékek

Könnyű szavak szállnak mozdulatlanul. Mélyen belevésődnek lelked és szíved legsűrűbb anyagába. Titokzatos boldogságot idéznek, reményeket. Táncra kértek, s Te ostobán átadtad magad e tüneményekkel elvakító káprázatnak. Elvarázsolt, mint a forgatásba ájult táncost. Szédülten, őrülten és felelőtlenül hittél a könnyű szavaknak. Vakon mázoltad lelked a gyönyörrel és nyugalommal. Már majdnem elhitted…
Hazugság. Lassan - lassan a színes mázból szürke, fájdalmas anyag lett. Szívedből kiöl minden csodát és boldogságot, melyet eddig mohón habzsolva tömött magába. Nem maradt más, mint a fájdalmas valóság. Rideg és szenvtelen. Földbe tiport, s közben minden megbánás nélkül tovább állt, új áldozatra várva, Te pedig csak ülsz a poros emlékek közt és nem érted…

Velünk vannak

Sárgás barna kifakult fénykép. Az oldalát kissé megtépázta az idő vasfoga, rojtosan elnyűtt végei mintha integetnének feléd. Rászeged tekinteted a képre, és csak bámulod. Lassan – lassan feldereng egy emlék, nevetés, beszélgetés. Beleásod magad az emlékek színes, csodás zuhatagába, s érzed a pillanat zamatát és az illatokat. Lelked teljes egészével átéled Velük a fájó, hömpölygő emlékek sorozatát. Hiányoznak, igaz? Behunyod a szemed, s érzed, itt vannak melletted. Néha, mikor elveszed önmagad, s csak összekuporodva üldögélsz az ágyad szélén Ők óvatosan és gyengéden megsimogatnak, átölelnek, vigyáznak Rád. Kiszakítanád Őket a világmindenségből, csak, hogy Te is viszont ölelhesd Őket. Szorítsd, s közben mélyet szippantva érezd illatukat. Hogyha csak egy percre is, de lásd ráncaikat a mosolytól virulva, halld hangjukat, amint épp egy kellemes történetet mesélnek a régi időkről, érezd, hogy egy pillanatra visszakaptad lényüket teljes egészében.

Üres. Most minden üres, sikít a csend. Hiányoznak. De néha üzennek. Hunyd be a szemed és nézd Őket. Így mindig veled lehetnek, örökre.

Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek

"...Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik (...)"

Sándor, az Örök kedvenc.

Tekintet

Szeretem. Tudod, igazán szeretem, ahogy rám nézel. Mélyen, csontig, húsig hatolóan. Lehámozva rólam minden álcát, melyekkel elbújni kívánok a világ elől, előled. Hiába ellenkezem, hisz mire feleszmélek, a lelkem már teljesen csupaszon hever előtted.
Szenvedélyes és gátlástalan tekintet ez. Mint a jó filmekben, mikor egy – egy jelenetnél lelassul a kép, s a világ mintha megállna. Csak Te vagy és én. Mintha az univerzum megkegyelmezne nekünk, hisz oly hosszú pillanatnak tűnik.
Egészen különös. Hallom magamban hangod zúgását, pedig most némán állsz előttem. Hallom a kimondatlan szavakat és érzem az érintést, mely meg sem történt.
Gyűlölöm. Tudod, igazán gyűlölöm, ahogy rám nézel. Néha szinte már megfojtasz vele, összenyomsz, egészen parányira. Zsebre teszel, s nem engedsz menekülni. Ilyenkor erősen behunyom szemem, szorítom, s reménykedem, hogy mire kinyitom, már nem itt ébredek…
Szeretlek és gyűlöllek egyszerre. Tudod? ...

Váci Mihály - Semmi az egész

" Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk."