Sárgás barna kifakult fénykép. Az oldalát kissé megtépázta az idő vasfoga, rojtosan elnyűtt végei mintha integetnének feléd. Rászeged tekinteted a képre, és csak bámulod. Lassan – lassan feldereng egy emlék, nevetés, beszélgetés. Beleásod magad az emlékek színes, csodás zuhatagába, s érzed a pillanat zamatát és az illatokat. Lelked teljes egészével átéled Velük a fájó, hömpölygő emlékek sorozatát. Hiányoznak, igaz? Behunyod a szemed, s érzed, itt vannak melletted. Néha, mikor elveszed önmagad, s csak összekuporodva üldögélsz az ágyad szélén Ők óvatosan és gyengéden megsimogatnak, átölelnek, vigyáznak Rád. Kiszakítanád Őket a világmindenségből, csak, hogy Te is viszont ölelhesd Őket. Szorítsd, s közben mélyet szippantva érezd illatukat. Hogyha csak egy percre is, de lásd ráncaikat a mosolytól virulva, halld hangjukat, amint épp egy kellemes történetet mesélnek a régi időkről, érezd, hogy egy pillanatra visszakaptad lényüket teljes egészében.
Üres. Most minden üres, sikít a csend. Hiányoznak. De néha üzennek. Hunyd be a szemed és nézd Őket. Így mindig veled lehetnek, örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése