Csönd

A csönd. Néha olyan megnyugtató tud lenni. Mikor csak ülsz, és nem gondolsz semmire, csak a néma, csöndes valóságra. Egész lényeddel figyeled, oly csodás is ez. Mintha kizárnád magad e zord, mocsokkal teli világból és körülvennéd magad valami egészen lágy, puha fátyollal. Csak hallgatod a semmit… milyen békés. Ugye?

A csönd. Néha olyan gonosz tud lenni. Mikor csak ülsz szorongva és a levegőt kapkodod. Nem érted. Rémülten körülnézel. Szinte felemészt a tehetetlenség és minden apró neszre felkapod a fejed. Keresed fejvesztve, kutatod honnan jött a parányi csodának tűnő zajfoszlány. Csak képzelted…
Összeszorítod fogaid és a térded szorosan magadhoz húzod. Talán így kevésbé fáj.

A csönd. Néha olyan hangos tud lenni. Mikor csak ülsz, ő pedig úgy üvölt és ordít a füledbe. Megpróbálsz rá nem figyelni, de sokkal erősebb nálad. Lassan, lassan felemészt, s fuldokolsz a sikolyokkal teli tengerben. Kétségbeejtően különös érzés.

A csönd. Néha olyan csöndes tud lenni. Mikor csak ülsz, kérdezel tőle, de ő csak hallgat…