Ülsz a lelked felett. Csak bámulod. Már nem fehér, összepiszkolták az érzelmek. Mocskos kis játékok, szenvedélyes pillanatok firkálták és maszatolták össze. Ó, igen. Minden egyes vonalra élesen emlékszel. . . s gondolatban újra átéled a mámor gyönyörteljes pillanatait, a fájdalmakat, a szívből jövő kacajokat és érintéseket.
Hirtelen felkapod. Milyen fehér és ártatlan.
Először óvatosan helyezed rá lelked papírjára a puha, érintetlen testet. Finoman és lágyan húzod végig, szinte félelemmel. Aztán, hirtelen elfog a harag, a düh és a csalódás érzése. Egyre hevesebben tisztítod meg lelked a mocsoktól. Néhol fel – fel sérted a puha és érzékeny papírt, de nem törődsz vele. Hirtelen egy sötét, ám mégis ámulatba ejtő ponthoz érkezel. Talán ettől rettegtél egész végig. Dobogó szívvel, szaporán nekilátsz, hogy eltüntesd a legnagyobb tüneményt. Csalódottan és megtörten jössz rá, hogy a folt makacsul küzd ellene. Mintha életre kelt volna, és nem adná meg magát. Talán soha.
Halott radírdarabok heverésznek mindenütt magukba szívva az összes jót, s rosszat. Néhány darab, mintha egymásba kapaszkodna még most is. Mintha az érzések sosem szakadhatnának szét és az emlékek képtelenek lennének szertefoszlani.
Tehetetlenül nézed a halvány, ám hatalmas foltot, s kiejted a már pici radírdarabot kezedből. . .
szeretem az írásaid. hangulatosak.
VálaszTörlés