Tudod, én ismerlek. Ne kérdezd, hogy honnan. Talán egyszer, valahol messze a lelkünk együtt bolyongott a szívek kusza, hullámzó tengerében.
Aztán elvesztünk, de talán a lelkek ezt megérzik. Megérzik, mikor újra egymás mellé szegi őket a sors. Még ha nem is látnak, de éreznek.
Ó, sejtelmes tekintetek, kacér mosolyok. Egészen különös és félelmes. Szinte beleborzongok. Áthatja őket valami fátyolos káprázat, valami homályos gyönyör. Néha szinte már elvakít . . . ilyenkor elfog a tehetetlenség és együgyűség. Lebénít. Érzed? Kapálódzol, de mindhiába. Ez az érzés sokkal erősebb és magasztosabb. Rájössz, tulajdonképpen mégis csodás ez, s azonosulsz vele. Már nem keresed a kiutat.
Lágyan érint meg, gyengéden és puhán. Áthatja tested minden porcikáját. A z ujjak most libatáncot járnak bőrödön. Mégis miféle mágikus érintés ez? Észveszejtő. Talán a messzi időkben a lelkek pont ezzel az érzéssel szerették egymást. Tiszta. Egészen tiszta. Most az orcádnál jár, ott kóstolgatja puha bőröd. Bársonyos emlékeket lehel ajkadra, szeszélyes szavakat a füledbe. Hirtelen megnyugszol. Éreztél már ilyet? Ez a teljes megnyugvás. Szusszantasz egy hatalmasat, mert úgy érzed, mint aki végleg hazatalált a lelkek hatalmas paneljában.
Most csak fekszel és nem gondolsz semmire. Csak arra, hogy jó. Nagyon jó. Szippantasz egy mélyet, még érzed a gyöngéd mozdulatok kábító illatát. Bódító. Halk szusszantások röpítenek el a képzelet maszatos világába.
Megtaláltad volna? Ő lenne az? Újra? Különös. Nem is hitted volna, hogy újra látod Őt. Vajon Ő is érzi ezt az édes, maró érzést, mely lelked boldogsággal rendezi be?
Örök kétely. . .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése