Sárga. Barna. Narancssárga, kopott zöld. Rálépnek, rálépsz. Tehetetlenül, széltől vergődő színes falevelek. Együgyűen táncolnak, mintha bábként játszanának velük. Már nincsenek tele élettel, mint mikor a fák tetején gubbasztva bámulták a napsütötte, kék égboltot és integettek az épp arra járó felhőknek. Vígan, önfeledten. Tökéletes pillanat.
Néhányan még kitartóan kapaszkodnak egy – egy faágba. Nem akarnak megválni a csodás köteléktől, mely annyi boldog pillanatot nyújtott nekik. Ereikben még érzik a langyos eső illatát, s azt, mikor egy másik levéllel egybe kapaszkodva esküdtek örök hűséget egymásnak.
Néhányan lehullnak, nem bírják tovább. Elgyengülten zuhannak a kilátástalannak tűnő messzeségbe. A szél zajától nem hallani kétségbeesett kiáltásukat. Vacognak és kíntól csikorgatják fogaikat.
Néhányan összetörnek, szétmorzsolódnak. Elmúlás. – gondolják.
Ám egy – két falevélnek felüti fejét a remény. Hogy jő még boldogság, tánc a széllel s a többi falevéllel, hogy létezik újjászületés és jönnek majd új falevelek, akik ifjú bolondsággal örömet csempésznek az egyhangú hétköznapokba. . .Előbb utóbb jönnek, jönniük kell…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése