Egy árnyék. Messzinek tűnik, de mégis oly közel van hozzám. Egészen közel, szinte már egyek vagyunk. Sötét árnyékot vet orcámra. Képtelenség menekülni, mindenhol ott van. Követ. Fejemet belefúrom mélyen a párnába, hogy semmit se lássak. Zakatoló szívvel hallgatok.
Egy néma percig azt hittem eltűnt, végleg. De hirtelen hallom halk lépteit lelkem nyikorgó padlóján.
Játszik. Egészen furcsa kártyás ő. Kéjtől és bujaságtól megrészegülten maszatolja az érzéseket. Olyan felelőtlenül. Néha megbotlik, ám újra és újra feláll.
Beülök a sarokba és nézem. Ha hunyorítok, talán kisebbnek látszik. Végül behunyom a szemem, s érzem mellém ült. Titkos párbeszédet folytatunk, szavak nélkül. Ó, ez olyan csodás, teljesen belefeledkezem. Még nem tudom mennyi vagy nekem. . .
Kinyitom a szemem. Már nincs ott, eltűnt. Mintha mindvégig csak képzeltem volna, de érzem magam mellett helyének nyomát, s illatát. Hiányzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése