Cím nélkül.

Egymás mellett, kéz a kézben, lépegetve haladunk. Távol mindentől, ön- ön magunk világában- álmodunk. Aztán, mint elgurult gyöngyök kerülünk messzire egymástól, tétován. Meg- megállva nyugszunk. A szél zajára még néha meg- meg billenünk. És csönd. A lelkünkben közben sorvadt pokol dúl, s nincs más csak a büdös, kormos, füstös csönd- itt hagylak. Hangtalan sikoly. Ordít. Add ki magadból a dühöd: harapj, tépj, átkozz! Kábán és részegen tovább állok- vagy bosszút. Még nem tudom. A világok messze vonulnak egymástól hirtelen.
Biztosan. Egyszer egészen biztosan megöljük egymást. "De előtte még szeretlek".

"Örökké nem fog menni,
örökké én se bírom..."

!

"Valahol ott tértem magamhoz, hogy beszélsz hozzám. És aztán megint eltűntem. Hogy most ez a valóság? Vagy a bőröm alatt mászkáló bogaraknak kellene hinnem? És beszélünk. Talán most éreztem először azt, hogy végre elég gyengének találsz ahhoz, hogy megsajnálj. Hogy végre érted a szemem mélységéből, azt hogy nekem ez fáj. És aztán csend. És kiszakadás. Menekülés. Visszaesés. Egyszer megöljük egymást biztosan. De előtte még szeretlek."

"Emlékszel? Engem elfeledhetsz.
De a percekre emlékezzél,
mikor odabújtál a szívemhez
és magadról megfeledkeztél."

Emlék-kép(p)

Milyen különös, hogy az ember mennyire görcsösen képes ragaszkodni valamihez.
Tárgyakhoz, mondjuk egy rongyra mosott pólóhoz, amin ráadásul szemmel láthatóan nyomot ütött az idő vasfoga. Esetleg egy kődarabhoz, amit a nehéz időkben a markában szorongat, s fogait is összeszorítja, annyira erősen bízik annak a nyomorultnak a "varázserejében". Vagy mondjuk egy dalhoz. Igen, egy dalhoz. Újra felsebzi a fájdalomtól bugyborékoló szívet, de kit érdekel. Olyan csodás ez a kín.
Egy bútordarabhoz, amin régen valaki kacagva, mókázva járt- kelt, feküdt, ugrált, rágott vagy épp rajzolt. Csigát. Virágot. Színeset. Napocskát. Mosolygott. A Nap is.
Egy illathoz. Mikor sétál az utcán, s egyszercsak megcsapja orrát az az ismerős illat. Milyen mélyet szippant bele. Lehet, még a szemét is becsukja, olyannyira megfeledkezik magáról.
Egy helyhez. Egy padhoz, egy tájhoz. Mintha a régi dolgok újra életre kelnének. Az a méh pont ugyanúgy röpült el előtte, mint akkor. Az a szellő pont ugyanolyan lágyan lépkedett az arcán. Félelmetes.
Aztán elmúlik a pillanat.
De majd egy váratlan pillanatban újra visszatér. . .

"S mikor már nagyon
nem bírom nélküled
felveszem elárvult kesztyűdet
és csüggő szárnyaiba
ujjaid nyomába
préselem egy ölelésre
nyirkos kezem."

Furcsa. A hangja még mindig a fülemben van.
A nevetése. Olyan jól esett.
Abban a pár másodpercben úgy éreztem,
minden a régi, minden a helyén van.
Már majdnem boldog voltam.
Majdnem.

"Egy embert szeretünk vagy utálunk a maga teljességében. Nem bonthatjuk fel tulajdonságokra, nem mondhatjuk, hogy vállaljuk belőle azt, ami kellemes számunkra, elutasítjuk, ami zavaró és bosszantó. Egyetlen kérdés létezik csak: Úgy, ahogy van és ha ilyen marad, kell-e nekem?"

Hiány.

Egyáltalán, mi az, hogy hiányzik. Hogy hiányzik valaki? Honnan tudod? Talán ez is emberfüggő, mint sok más dolog. Van, aki észre sem veszi, hogy nem teljes az élete anélkül a bizonyos ember nélkül. Csak ücsörög egy unott csütörtök délután, és rájön, hogy nem teljes. Belenéz a tükörbe, és látja, hogy megvan mindene, de mégsem teljes. Talán ekkor rájön, hogy egy személy okozza a nemteljesség érzését. Talán nem.
Van, aki megpillant egy tárgyat, belép egy szobába, és maga előtt látja Őt. Ahogy évekkel vagy hónapokkal ezelőtt Ő is itt volt. Ahogy hozzáért. Megérintette. Felharsan egy kacaj, olyan igazi, húsbamaró. A hangja. A lába. A szemei. Legfőképp a tekintete. Az hiányzik. Egy ölelés.
Van, aki pedig minden nap Vele ébred. Gondolataiban beszél hozzá. Elképzeli, mit mondana neki. Alig várja, hogy a gondolatok kimondott szavakká szülessenek. De ez lehetetlen. Mert nincs ott.
Hiányzik.

Megint elkezdtem Márait olvasni.
Persze, most nem annyira mohón. Inkább olyan nyugodtan.
Mindig csak egy kicsit.
Istenemre mondom,
ha hamarabb születek, férjül veszem.
Biztos Ő is ezt szerette volna.

"“Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. …" (Márai Sándor - Az igazi)

emlék - féle.

Volt egy nagy méretű pólója.
Hozzám képest, nekem nagy.
Emlékszem.
Szürke, kissé kopottas.
Mikor felvettem, a vállai büszkén lelógtak.
Térdig ért.
Az illatát mindig magán viselte.
Szerettem azt a pólót.
Hiányzik.

Alma

Az alma most a szekrényről a földre esett.
Csomagold össze a dolgaid, és mehetsz.
A hátával az ajtónak támaszkodott
s közben szemeivel kiabálta:
Az Istenért, kérlek, ne!
De én tudtam, hogy ebből már elegem van;
felálltam,
felemeltem az almát,
poros volt, és még szinte zöld,
letettem az asztalra.
Nem hagyta abba a kérlelést, egészen az asztalhoz jött,
sírt.
Rámnézett, megtörölte az almát,
sírt.
Amikor mondtam neki: Tedd le azt az almát, és menj!
Az események felgyorsultak, ahogy sejtettem.
Az meg nem számít, hogy más sorrendbe.
Kinyitotta az ajtót.
Odaszaladtam, s azt mondtam: Maradj!
De ő összecsomagolta a dolgait, és elment.
Az alma a szekrényről a földre esett.

Varró Dániel - Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod, szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megynyugszol, akkor veszted el.

Várakozás.

Eszembe jutott, hogy egy évvel ezelőtt pont ennyire padlón volt a lelkem. Ráadásul várt az ismerletlen, ott Győrött. Új emberek, új környezet. Új ágy. Tartok az új ágyaktól. Most annyi a külnbség, hogy végre látom azokat az eszveszett, bolondfejű emberlényeket, akiket a barátaimnak nevezek. Új vízicsaták, éneklések, Kunsági-s bulik, fulladásos halálba nyúló nevetések. Ideveletek. Hurrá!

Márai Sándor - A sündisznó

Mikor Ede szerelmes lett Etelkába, mindent szeretett volna tudni, s mint ahogy a szerelmes nő tollakkal és virágokkal ékíti magát, Ede egyszerre menekülni kezdett a verbális műveltségből, s szenvedélyesen vágyott a valóság ismereteire.

- Mit tudsz a világról, a valóságról? - kérdezte gőgösen.

- Keveset - mondtam.

- Tudod-e - kérdezte -, mit eszik a sündisznó?

- Falevelet - mondtam.

- Nem! - kiáltotta hivalkodva. - A sündisznó rovarokat eszik. Etelkától tudom.

Akkor megértettem, hogy szerelmes.

Pilinszky János - Négysoros

"Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet."

Ha emlékezetem nem csal, negyedikben tanultunk Pilinszkyről. Azóta imádom ezt a versét. És milyen csodás is, hogy ahány ember van, annyiképp értelmezhető, és mindenki mást talál meg benne. Imádom.

Cím nélkül

Tompa némaság lappangott a csöndfehér szobában. Szinte hallani lehetett a kimondatlan gondolatok kétségbeesett sikolyát. Talán egy bogár koccant az ablakon. Az utca tétova, darázsderekú homálya áradt be a szellőtől fellebbenő függöny alatt.
A nyikorgó parketta jelezte lassú lépteit. Olyan kelekótyán, olyan egykedvűen botorkált. Könnyedén, csak a jelen ízét érezve szájában. Szemében mindeközben rejtelmes gondolatok cikáztak. Nem néztem rá, még is magam előtt láttam. Láttam, ahogy a pajkos tekintetével rám mered. Mosolygott a lelkem.
Ahogy egyre közeledett, éreztem illatát, majd lassan hátamon megfáradt leheletét. Lassan érintett. Finoman. Ilyenkor lelassul minden. Megszűnik. Megszűnik a lélek fájdalma. Csak a csoda marad. Neki. Nekem. Éreztem magamon újra tekintetét. Szinte a húsig hatolt. Beleremegtem.
Becsuktam a szemem és megfordultam. Arcáról mély nyugodtság áradt. Néztük egymást. Ekkor boldog voltam. A legboldogabb …

Varró Dániel - Boldogság

A tévéhez leültünk
megnézni azt a filmet,
miről a műsorújság
megírta, hogy nagyon sok
vér fog majd folyni benne,
és ennek mind a ketten
örültünk, mert szeretjük
a filmeket, amikben
nagyon sok vér folyik. Te
két fázós lábad akkor
pólóm alá bedugtad,
kis talpad ráhelyezted
kövér, meleg hasamra,
úgy néztük ezt a filmet,
pisztáciát is ettünk.
De gyorsan elfogyott, és
félóra múlva kábé
szép, szőkített fejecskéd
a mellkasomra tetted,
én kissé hátradőltem,
a vállad átkaroltam,
és elnyomott az álom.

Most arra ébredek fel,
hogy vége már a filmnek,
a farpofák sajognak,
jól elzsibbadt a lábam,
és el van gémberedve
a vállam is rohadtul,
fejem nem dönthetem meg,
nincsen mögötte támasz,
valami ócska pornót
sugároz a csatorna,
éjfél is régen elmúlt.
A távirányitóért
nyúlnék, de el nem érem,
van egy pohárnyi kólám,
miből kiment a szénsav,
de azt sem érem el, mert
te rajtam fekszel éppen,
szemed becsukva tartod,
a szád kinyitva félig,
meleg fuvallatocskák
szállnak nyakamra onnét.

Kívánhatnék-e többet?

Ölelés

Amikor először kinéztem az ablakon, már akkor rászegeződött a tekintetem. Onnan föntről igazán parányinak tűnt, olyan kis törékenynek. Aztán elmentem mellette. Először nem is nézett rám. Ült a betonfalon, összekuporodva, a lábai pedig lógtak. Meg sem közelítették a földet. Aztán felemelte a fejét. Az arcán ráncok kuporogtak, a szemeiben meg volt valami. Ha azok mesélni tudnának. . . Egy zacskót nyújtott felém a portékáiból, de én legszívesebben csak odamentem volna hozzá, és megöleltem volna. Remélem egyszer valaki tényleg megöleli. Remélem.

Csak most veszem észre, hogy az írásaim háromnegyed mennyi "boldogsággal" van átitatva. Várom, igazán várom, mikor csak a jó érzések tudatában alkotok valamit. Bármit.

Megadom, megadom...

Hirtelen csönd lett. Minden néma és lelketlen. A szív sem dobog oly szaporán, egyszerre ürességtől dagad, és levegő után kapkod. Óvatosan magához szorítja a féltve őrzött emlékeit és beléjük merül, bár tudja, pont ezek fojtogatják a legjobban. Bámulja őket meredten, hátha azok hirtelen életre kelnek. De nem mozdulnak, még csak nem is felelnek. Időről időre gyengébb lesz, s a régen bőszen dobogástól zakatoló aortapumpa elhalkul. . .magatehetetlenül ül maga előtt, s emlékezik. Kacajra, csókra, dalra, a sötét útra, amelytől eddig félt, de egy kéz megmutatta, mennyi csoda rejlik benne, az esti szuszogásra, utazásokra, tájakra, pillanatokra, a ráncokra, amiket az arc büszkén viselt nevetés közben. Most könnybe lábadt a szeme, s még a koppanást is lehet hallani a padlón. Egyedül van, mert lassan már a lélek is kialszik…

Kézfogás

Az ujjak most lágyan fonódnak össze. Nézd. A két tenyér, mintha tökéletesen egymásba illeszkedne. Megpihennek a másik puha medrében. Nyugtalanságuk e percben szertefoszlott teljesen.
Néhány ujj pajkosan játszadozni kezd, táncra hívva ezzel a másik kéz ujjait. Lassan – lassan egymásba feledkeznek, és fátyolos érintéssel köszöntik egymást. Hűvös szél fújdogál, de nem fáznak. Hűségesen egymásba kapaszkodnak, s onnan bámulják a nagyvilágot. Együtt.

Lassú, buja táncuk után apró könnyedséggel esnek ki egymás karjai közül. Lomha mozdulattal, kissé még mámorosan intenek egymásnak, s eltűnnek a messzeségben. . .