Poros emlékek

Könnyű szavak szállnak mozdulatlanul. Mélyen belevésődnek lelked és szíved legsűrűbb anyagába. Titokzatos boldogságot idéznek, reményeket. Táncra kértek, s Te ostobán átadtad magad e tüneményekkel elvakító káprázatnak. Elvarázsolt, mint a forgatásba ájult táncost. Szédülten, őrülten és felelőtlenül hittél a könnyű szavaknak. Vakon mázoltad lelked a gyönyörrel és nyugalommal. Már majdnem elhitted…
Hazugság. Lassan - lassan a színes mázból szürke, fájdalmas anyag lett. Szívedből kiöl minden csodát és boldogságot, melyet eddig mohón habzsolva tömött magába. Nem maradt más, mint a fájdalmas valóság. Rideg és szenvtelen. Földbe tiport, s közben minden megbánás nélkül tovább állt, új áldozatra várva, Te pedig csak ülsz a poros emlékek közt és nem érted…

Velünk vannak

Sárgás barna kifakult fénykép. Az oldalát kissé megtépázta az idő vasfoga, rojtosan elnyűtt végei mintha integetnének feléd. Rászeged tekinteted a képre, és csak bámulod. Lassan – lassan feldereng egy emlék, nevetés, beszélgetés. Beleásod magad az emlékek színes, csodás zuhatagába, s érzed a pillanat zamatát és az illatokat. Lelked teljes egészével átéled Velük a fájó, hömpölygő emlékek sorozatát. Hiányoznak, igaz? Behunyod a szemed, s érzed, itt vannak melletted. Néha, mikor elveszed önmagad, s csak összekuporodva üldögélsz az ágyad szélén Ők óvatosan és gyengéden megsimogatnak, átölelnek, vigyáznak Rád. Kiszakítanád Őket a világmindenségből, csak, hogy Te is viszont ölelhesd Őket. Szorítsd, s közben mélyet szippantva érezd illatukat. Hogyha csak egy percre is, de lásd ráncaikat a mosolytól virulva, halld hangjukat, amint épp egy kellemes történetet mesélnek a régi időkről, érezd, hogy egy pillanatra visszakaptad lényüket teljes egészében.

Üres. Most minden üres, sikít a csend. Hiányoznak. De néha üzennek. Hunyd be a szemed és nézd Őket. Így mindig veled lehetnek, örökre.

Márai Sándor - A gyertyák csonkig égnek

"...Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely az örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik (...)"

Sándor, az Örök kedvenc.

Tekintet

Szeretem. Tudod, igazán szeretem, ahogy rám nézel. Mélyen, csontig, húsig hatolóan. Lehámozva rólam minden álcát, melyekkel elbújni kívánok a világ elől, előled. Hiába ellenkezem, hisz mire feleszmélek, a lelkem már teljesen csupaszon hever előtted.
Szenvedélyes és gátlástalan tekintet ez. Mint a jó filmekben, mikor egy – egy jelenetnél lelassul a kép, s a világ mintha megállna. Csak Te vagy és én. Mintha az univerzum megkegyelmezne nekünk, hisz oly hosszú pillanatnak tűnik.
Egészen különös. Hallom magamban hangod zúgását, pedig most némán állsz előttem. Hallom a kimondatlan szavakat és érzem az érintést, mely meg sem történt.
Gyűlölöm. Tudod, igazán gyűlölöm, ahogy rám nézel. Néha szinte már megfojtasz vele, összenyomsz, egészen parányira. Zsebre teszel, s nem engedsz menekülni. Ilyenkor erősen behunyom szemem, szorítom, s reménykedem, hogy mire kinyitom, már nem itt ébredek…
Szeretlek és gyűlöllek egyszerre. Tudod? ...

Váci Mihály - Semmi az egész

" Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!

Semmi az egész.
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk."

Árnyék

Egy árnyék. Messzinek tűnik, de mégis oly közel van hozzám. Egészen közel, szinte már egyek vagyunk. Sötét árnyékot vet orcámra. Képtelenség menekülni, mindenhol ott van. Követ. Fejemet belefúrom mélyen a párnába, hogy semmit se lássak. Zakatoló szívvel hallgatok.
Egy néma percig azt hittem eltűnt, végleg. De hirtelen hallom halk lépteit lelkem nyikorgó padlóján.
Játszik. Egészen furcsa kártyás ő. Kéjtől és bujaságtól megrészegülten maszatolja az érzéseket. Olyan felelőtlenül. Néha megbotlik, ám újra és újra feláll.
Beülök a sarokba és nézem. Ha hunyorítok, talán kisebbnek látszik. Végül behunyom a szemem, s érzem mellém ült. Titkos párbeszédet folytatunk, szavak nélkül. Ó, ez olyan csodás, teljesen belefeledkezem. Még nem tudom mennyi vagy nekem. . .
Kinyitom a szemem. Már nincs ott, eltűnt. Mintha mindvégig csak képzeltem volna, de érzem magam mellett helyének nyomát, s illatát. Hiányzik.

Ősz

Sárga. Barna. Narancssárga, kopott zöld. Rálépnek, rálépsz. Tehetetlenül, széltől vergődő színes falevelek. Együgyűen táncolnak, mintha bábként játszanának velük. Már nincsenek tele élettel, mint mikor a fák tetején gubbasztva bámulták a napsütötte, kék égboltot és integettek az épp arra járó felhőknek. Vígan, önfeledten. Tökéletes pillanat.
Néhányan még kitartóan kapaszkodnak egy – egy faágba. Nem akarnak megválni a csodás köteléktől, mely annyi boldog pillanatot nyújtott nekik. Ereikben még érzik a langyos eső illatát, s azt, mikor egy másik levéllel egybe kapaszkodva esküdtek örök hűséget egymásnak.
Néhányan lehullnak, nem bírják tovább. Elgyengülten zuhannak a kilátástalannak tűnő messzeségbe. A szél zajától nem hallani kétségbeesett kiáltásukat. Vacognak és kíntól csikorgatják fogaikat.
Néhányan összetörnek, szétmorzsolódnak. Elmúlás. – gondolják.
Ám egy – két falevélnek felüti fejét a remény. Hogy jő még boldogság, tánc a széllel s a többi falevéllel, hogy létezik újjászületés és jönnek majd új falevelek, akik ifjú bolondsággal örömet csempésznek az egyhangú hétköznapokba. . .Előbb utóbb jönnek, jönniük kell…

Csönd

A csönd. Néha olyan megnyugtató tud lenni. Mikor csak ülsz, és nem gondolsz semmire, csak a néma, csöndes valóságra. Egész lényeddel figyeled, oly csodás is ez. Mintha kizárnád magad e zord, mocsokkal teli világból és körülvennéd magad valami egészen lágy, puha fátyollal. Csak hallgatod a semmit… milyen békés. Ugye?

A csönd. Néha olyan gonosz tud lenni. Mikor csak ülsz szorongva és a levegőt kapkodod. Nem érted. Rémülten körülnézel. Szinte felemészt a tehetetlenség és minden apró neszre felkapod a fejed. Keresed fejvesztve, kutatod honnan jött a parányi csodának tűnő zajfoszlány. Csak képzelted…
Összeszorítod fogaid és a térded szorosan magadhoz húzod. Talán így kevésbé fáj.

A csönd. Néha olyan hangos tud lenni. Mikor csak ülsz, ő pedig úgy üvölt és ordít a füledbe. Megpróbálsz rá nem figyelni, de sokkal erősebb nálad. Lassan, lassan felemészt, s fuldokolsz a sikolyokkal teli tengerben. Kétségbeejtően különös érzés.

A csönd. Néha olyan csöndes tud lenni. Mikor csak ülsz, kérdezel tőle, de ő csak hallgat…

Radír

Ülsz a lelked felett. Csak bámulod. Már nem fehér, összepiszkolták az érzelmek. Mocskos kis játékok, szenvedélyes pillanatok firkálták és maszatolták össze. Ó, igen. Minden egyes vonalra élesen emlékszel. . . s gondolatban újra átéled a mámor gyönyörteljes pillanatait, a fájdalmakat, a szívből jövő kacajokat és érintéseket.
Hirtelen felkapod. Milyen fehér és ártatlan.
Először óvatosan helyezed rá lelked papírjára a puha, érintetlen testet. Finoman és lágyan húzod végig, szinte félelemmel. Aztán, hirtelen elfog a harag, a düh és a csalódás érzése. Egyre hevesebben tisztítod meg lelked a mocsoktól. Néhol fel – fel sérted a puha és érzékeny papírt, de nem törődsz vele. Hirtelen egy sötét, ám mégis ámulatba ejtő ponthoz érkezel. Talán ettől rettegtél egész végig. Dobogó szívvel, szaporán nekilátsz, hogy eltüntesd a legnagyobb tüneményt. Csalódottan és megtörten jössz rá, hogy a folt makacsul küzd ellene. Mintha életre kelt volna, és nem adná meg magát. Talán soha.
Halott radírdarabok heverésznek mindenütt magukba szívva az összes jót, s rosszat. Néhány darab, mintha egymásba kapaszkodna még most is. Mintha az érzések sosem szakadhatnának szét és az emlékek képtelenek lennének szertefoszlani.
Tehetetlenül nézed a halvány, ám hatalmas foltot, s kiejted a már pici radírdarabot kezedből. . .

Találkozás

Tudod, én ismerlek. Ne kérdezd, hogy honnan. Talán egyszer, valahol messze a lelkünk együtt bolyongott a szívek kusza, hullámzó tengerében.
Aztán elvesztünk, de talán a lelkek ezt megérzik. Megérzik, mikor újra egymás mellé szegi őket a sors. Még ha nem is látnak, de éreznek.
Ó, sejtelmes tekintetek, kacér mosolyok. Egészen különös és félelmes. Szinte beleborzongok. Áthatja őket valami fátyolos káprázat, valami homályos gyönyör. Néha szinte már elvakít . . . ilyenkor elfog a tehetetlenség és együgyűség. Lebénít. Érzed? Kapálódzol, de mindhiába. Ez az érzés sokkal erősebb és magasztosabb. Rájössz, tulajdonképpen mégis csodás ez, s azonosulsz vele. Már nem keresed a kiutat.
Lágyan érint meg, gyengéden és puhán. Áthatja tested minden porcikáját. A z ujjak most libatáncot járnak bőrödön. Mégis miféle mágikus érintés ez? Észveszejtő. Talán a messzi időkben a lelkek pont ezzel az érzéssel szerették egymást. Tiszta. Egészen tiszta. Most az orcádnál jár, ott kóstolgatja puha bőröd. Bársonyos emlékeket lehel ajkadra, szeszélyes szavakat a füledbe. Hirtelen megnyugszol. Éreztél már ilyet? Ez a teljes megnyugvás. Szusszantasz egy hatalmasat, mert úgy érzed, mint aki végleg hazatalált a lelkek hatalmas paneljában.
Most csak fekszel és nem gondolsz semmire. Csak arra, hogy jó. Nagyon jó. Szippantasz egy mélyet, még érzed a gyöngéd mozdulatok kábító illatát. Bódító. Halk szusszantások röpítenek el a képzelet maszatos világába.
Megtaláltad volna? Ő lenne az? Újra? Különös. Nem is hitted volna, hogy újra látod Őt. Vajon Ő is érzi ezt az édes, maró érzést, mely lelked boldogsággal rendezi be?
Örök kétely. . .